Iránban megint olyan volt a hangulat 2025 végén, mint az arab tavasz idején közel 15 éve, amikor a mindennapi élet egyszerre válik drágává és bizonytalanná, és az emberek hirtelen rájönnek, hogy már nem tudnak tervezni a holnappal. A látvány a teheráni bazár környékén kezdett összeállni: lehúzott redőnyök, zárt üzletsorok, kisebb csoportok vitáznak az utcán, aztán jönnek a rendfenntartók. A tiltakozások szórványosnak indultak, és a hivatalos kommunikáció ezt a képet igyekezett erősíteni, de a beszámolók szerint már az első napokban több városban is megjelentek demonstrálók.
A Fars hírügynökség szerint például Teheránban 50–200 fős, fiatalokból álló csoportok jelentek meg több kerületben, miközben a főváros lakossága nagyjából 10 millió fő, vagyis a „kicsi” tüntetések képe statisztikailag is belefért a hatósági narratívába.
Ebből lettek aztán látványos, több tízezres tüntetések, valamint hamar a hatóságokkal szembeni erőszakosabb összecsapások.
Ami a felszínen eleinte kis csoportos utcai jeleneteknek hatott, egy gyorsuló gazdasági sokk tünete volt. A demonstrációk kiindulópontja a beszámolók szerint kifejezetten megélhetési jellegű volt: a boltosok, kereskedők, pénzváltók és aranykereskedők sztrájkja a riálárfolyam és az árak elszállása miatt, majd ehhez csatlakoztak más társadalmi csoportok, köztük diákok is. A Reuters összefoglalója szerint jogvédő szervezetek a tiltakozások első hete után legalább 16 halottról és több száz letartóztatásról beszéltek, miközben a kormányzati reakció egyszerre próbált békülékeny és elrettentő lenni: az elnök a „felelős, kíméletes” fellépés fontosságáról beszélt, a legfelsőbb vezetés és a biztonsági apparátus viszont egyértelműen a karhatalmi rendészeti beavatkozás irányába tolta az üzeneteket.
A nyugat-iráni régiókban a helyzet látványosan eszkalálódott: Máleksáhiban például a hírek szerint megpróbálták megrohamozni a rendőrőrsöt, a rendfenntartók részéről is volt halálos áldozat, és két tüntetőt is megöltek. Ez a földrajzi kettősség sokatmondó: Teheránban lehetett „korlátozott” tüntetésekről beszélni, miközben a periférián a konfliktus könnyebben átcsúszik fegyelmezett rendőri jelenlétből erőszakba, különösen etnikailag érzékeny térségekben.
Ami 2025 végén valójában megtörte a hétköznapi „tűréshatárt”, az a riál újabb zuhanása és az infláció tartósan magas szintje volt.
Az év utolsó napjaiban a szabadpiacon a dollár árfolyama 1 390 000 riálig gyengült, miközben néhány nappal később európai üzleti sajtó már 1,42 milliós mélypontról írt (majd 1,38 millió körüli szintekről). Ez nem egyszerűen „gyenge valuta”: ilyen tempójú leértékelődésnél a kereskedők nem tudják beárazni a készleteiket, a lakosság pedig nem tudja, mi lesz a fizetésével két hét múlva.
Közben a drágulás nem egyetlen termékkörben, hanem szinte mindenhol egyszerre jelent meg, ami a megélhetési válság klasszikus mintázata. A becslések szerint 2025 októberében az infláció 48,6% volt, vagyis három évnél is magasabb csúcson állt. Ha ezt együttnézzük a valutaeséssel, kijön az a kombináció, ami a társadalmi feszültséget a leggyorsabban felpörgeti:
az import drágul, a hazai termelés költsége emelkedik, a bolti árak kúsznak felfelé, miközben a jövedelmek sokaknál nominálisan sem, reálértéken pedig végképp nem követik a változást.
A pénzügyi sokkot ráadásul nemcsak az átlagfogyasztó, hanem a rendszer „szociális lakmuszpapírjaként” működő kereskedői réteg is megérzi. Amikor a bazár világában, ahol a mindennapi árképzés és a készletgazdálkodás a túlélés alapja, egy nap alatt értelmezhetetlenné válik az árfolyam, a sztrájk nem gazdasági kiállás lesz, hanem a politikai elégedetlenség megtestesülése. Nem is véletlen, hogy a kezdeti, megélhetési tüntetési rigmusok gyorsan kiegészültek az ajatollah-rendszer felszámolását követelő, szekuláris államért kiáltó üzenetekkel.
Ebbe a képletbe illeszkedett a jegybanki vezető lemondása is: a központi bank elnöke, Mohammad Reza Farzin a hírek szerint benyújtotta a lemondását, és az utódlásról is rögtön találgatások indultak. Ez tipikus válságjel: ha a valuta történelmi mélypontra esik, a jegybankelnök személye hirtelen közpolitikai kérdéssé válik, még akkor is, ha a strukturális okokat egyetlen személycserével nem lehet megoldani. A piacnak és az utcának viszont üzenet, és Iránban 2025 végén mindkettő egyszerre követelte, hogy „történjen valami”.
A strukturális okok listája hosszú, de a társadalmi feszültség szempontjából három elem különösen fontos:
- Az első, hogy a külső szankciós környezet tartósan szűkíti a növekedési pályát, az olajexportot és a devizabeáramlást, így a valuta- és inflációs nyomás krónikussá válik.
- A második, hogy amikor a deviza drága és bizonytalan, a „normális” import és a „féllegális” import közti különbség mindennapi tapasztalat lesz, és ez a korrupcióérzetet is felerősíti.
- A harmadik, hogy a hiányok és az ellátási zavarok (víz- és áramproblémák) a megélhetési válságot fizikailag is érezhetővé teszik, nemcsak a pénztárcában, hanem a lakásban is.
A helyi és nemzetközi sajtóbeszámolók kiemelték, hogy a gazdasági bajok mellett víz- és áramhiányok is fokozták a frusztrációt.
A társadalmi oldalon mindez azért robbanékony, mert nem egyetlen réteg „elégedetlen”, hanem több, egymással korábban nem feltétlenül közös platformon álló csoport egyszerre érzi úgy, hogy a rendszer nem védi meg. Ha a kereskedő nem tud megfelelő áron termékeket adni, a bérből élő nem tud bevásárolni, a diák pedig azt látja, hogy a diploma sem biztosít stabil megélhetéssel kecsegtető pályát, akkor a düh könnyen közös nyelvet talál. És innen már csak egy lépés, hogy a megélhetési mondatok mellé bejönnek a politikai követelések, mert a kérdés nem az, hogy „miért drága”, hanem az, hogy „ki felel érte”.
2025 folyamán Irán gazdasága súlyos válságba került. Az év második felére gyakorlatilag stagnált a gazdasági növekedés – a Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint 2025-ben mindössze kb. 0,6%-kal bővülhetett a GDP, vagyis szinte nulla növekedést mérték, ami a magas – éves átlagos – 50 százalék körüli pénzromlással együtt stagflációs helyzetet teremtett.
A Világbank mérései pedig megmutatják, hogy a válság nemcsak hangulat, hanem a lefelé csúszó tömegek matematikája. Az adataik szerint a szegénység 2023-ban 19,9% körül volt (a felső-közepes jövedelmű országokra használt küszöb alapján), és a növekedés lassulása, illetve a GDP-kontrakció várhatóan mintegy 2 millió embert tolhatott szegénységbe 2025-ben.
Egy Világbank által készített különjelentés szerint 2025–26-ban a szegénység 25 százalékkal emelkedhet, miközben a területi és nemek közti egyenlőtlenségek tartósak.
Ezek a számok a tiltakozások társadalmi mechanikáját is magyarázzák: ha évente milliós nagyságrendben nő azok köre, akik „épphogy” megélnek, akkor a rendszer stabilitása nemcsak politikai kérdés, hanem jövedelemelosztási.
Perzsa tavasz lehet belőle
A tüntetők politikai követelései nem egységes, formális programban jelentek meg, de néhány visszatérő elem világosan kirajzolódott. A gazdasági jelszavak mögött gyorsan rendszerszintű politikai kritikák fogalmazódtak meg:
a demonstrálók a legfelsőbb vezetés elszámoltathatóságát, a döntéshozatal átláthatóságát és a korrupció felszámolását követelték.
Gyakori volt a Legfelsőbb Vezető személyét, vagyis Ali Hámenei ajatollahot közvetlenül célzó kritika, ami Iránban különösen érzékeny politikai vörös vonalnak számít. A tüntetések egy részén nyíltan megkérdőjelezték az iszlám köztársaság legitimációját, nem reformot, hanem rendszerszintű változást sürgetve.
Ezzel párhuzamosan erőteljesen jelen voltak a szabadságjogi követelések is. A nők jogainak bővítése, a politikai foglyok szabadon engedése, a véleménynyilvánítás és a gyülekezés szabadsága visszatérő motívum volt, különösen az egyetemi tüntetésekben. Több helyen explicit módon kapcsolták össze a gazdasági válságot az autoriter kormányzással, azt állítva, hogy a megélhetési krízis nem pusztán szankciós, hanem belső politikai eredetű.
A „Nő, élet, szabadság” szlogen újra megjelent, ahogy négy évvel korábban is, de ezúttal egy szélesebb, társadalmi igazságosságra és politikai felelősségre épülő narratívába ágyazva.
A regnáló hatalom reakciója kettős volt. A kormányzati kommunikáció szintjén kezdetben mérsékelt hangnem jelent meg: elismerték a gazdasági nehézségeket, személycserékkel próbálták jelezni a felelősségvállalást, és technokrata megoldásokat ígértek az infláció és az árfolyamválság kezelésére. Ezek a lépések azonban tudatosan szűken gazdasági keretben maradtak, és következetesen elutasították, hogy a válságnak politikai okai lennének. A vezetés világossá tette, hogy a politikai rendszer alapjai nem képezik vita tárgyát.
Ezzel párhuzamosan a biztonsági és ideológiai apparátus gyorsan aktivizálódott. A tüntetéseket hivatalosan „külföld által szított zavargásokként” írták le, és az állami média az Egyesült Államokat, Izraelt és „ellenséges hírszerző szolgálatokat” nevezett meg háttér-erőként. A rendfenntartó szervek fokozatosan erőszakosabb fellépést alkalmaztak, miközben a politikai követelések bármiféle érdemi megvitatását elutasították. A rezsim stratégiája összességében arra épült, hogy gazdasági engedményekkel időt nyerjen, miközben a politikai kihívást represszióval és delegitimálással kezeli.
Az olajpiac szempontjából a belső feszültségek további eszkalációja komoly kockázatot jelent.
Irán ugyan szankciók alatt is jelentős mennyiségű nyersolajat exportál, elsősorban ázsiai piacokra, de egy elhúzódó belpolitikai válság csökkentheti a kitermelés stabilitását és a logisztikai biztonságot. Már önmagában a belső instabilitásról szóló hírek is felárat építhetnek be az olajárakba, különösen akkor, ha a befektetők attól tartanak, hogy zavargások, sztrájkok vagy szabotázsakciók érinthetik az energiaszektort.
Ha a belső feszültségek erőszakosabb szakaszba lépnek, vagy regionális katonai kockázatokkal kapcsolódnak össze, az olajárakra gyakorolt hatás ennél is erősebb lehet. A piac különösen érzékeny a Hormuzi-szoros biztonságával kapcsolatos kockázatokra, még akkor is, ha ezek csak retorikai szinten jelennek meg. Egy eszkalálódó iráni belválság tehát nem feltétlenül a kínálat tényleges kiesésén keresztül, hanem a geopolitikai kockázati prémium növekedésén keresztül tolhatja fel a globális olajárakat, különösen egy eleve feszes kínálati környezetben.
Európa számára egy elhúzódó vagy eszkalálódó iráni belső válság elsődlegesen közvetett gazdasági és energiapiaci kockázatokat hordoz. Bár az EU közvetlenül nem importál számottevő mennyiségű iráni kőolajat, az iráni instabilitás növeli a Közel-Kelet egészére vonatkozó geopolitikai kockázati prémiumot, ami felhajtja a globális olaj- és részben a gázárakat is.
Ez különösen érzékenyen érintheti Európát egy olyan időszakban, amikor az energiaellátás diverzifikálása még mindig törékeny, az LNG-piac feszes, és az infláció elleni küzdelem nem zárult le.
Az energiaárak újabb megugrása közvetlenül ronthatja az európai versenyképességet, lassíthatja a dezinflációt, és politikailag is nehezebb helyzetbe hozhatja a kormányokat.
A második kockázati csatorna a kül- és biztonságpolitikai térben jelenik meg. Egy instabil Irán növeli a regionális eszkaláció esélyét Izraellel, a Perzsa-öböl államaival vagy az Egyesült Államokkal, ami Európát újabb diplomáciai és stratégiai dilemmák elé állíthatja. Emellett egy mélyülő iráni válság középtávon migrációs nyomást is generálhat, különösen akkor, ha a gazdasági összeomlás tartóssá válik vagy az állami erőszak fokozódik. Mindez azt jelenti, hogy Európa számára az iráni belső feszültségek nem periférikus események, hanem olyan folyamatok, amelyek egyszerre érinthetik az energiaárakat, a belső politikai stabilitást és az EU külpolitikai mozgásterét.
Címlapkép forrása: MTI/EPA/Abedin Taherkenareh
A cikk forrása
Hírek, aktualitások és belföldi események: az iLoveDuna célja, hogy átlátható és gyors tájékoztatást nyújtson a hazai történésekről. Böngésszen tovább aktuális híreink között!
