Háború Ukrajnában
Több mint három éve tart már az orosz-ukrán háború. A frontvonalak mára lényegében befagytak, a konfliktus mégis eszkalálódni látszik, ahogy a háborús felek igyekszenek minél több szövetségest és fegyvert szerezni, illetve több országot bevonni a konfliktusba. De vajon mi lesz döntő: a fegyverszállítmányok, a szankciók, vagy esetleg a béketárgyalások? Meddig tartanak ki az ukránok és meddig tűri az orosz társadalom a veszteségeket? Cikksorozatunkban ezekre a kérdésekre is igyekszünk válaszolni.
Az elmúlt két évszázad nem a szabály, hanem a kivétel volt – vélik azok, akik a nemzetállamok és reguláris hadseregek kialakulása előtti időszak visszatérésének látják, hogy a világ egyre több részén vállalnak szerepet magánseregek. A köznapi nyelvezetben – történelminek tűnő, ám szakmailag hibás terminológiával – gyakran zsoldosnak nevezett csoportok mára ismét a fegyveres konfliktusok kellős közepén tűnnek fel.
A folyamat a kétezres évek elején indult, amikor a kétpólusú világrend szétesését, majd a New York és Washington elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadást követően nagyot romlott a nemzetközi biztonsági környezet, s megnyíltak a gazdasági és politikai behatolási lehetőségek a korábban stabil befolyási övezetek romjain. A frissen lezárult hidegháború miatt csökkent a haderők létszáma, és csak a nyugati országokból legalább hatmillió katona áramlott ki hirtelen a munkaerőpiacra, ahol „szakmai” feladatot kerestek.
A Stockholmi Békekutató Intézet (SIPRI) adatai szerint az ezredfordulón létezett néhány száz katonai magánvállalat (PMC) száma 2012-re 1200 fölé emelkedett, majd lassan csökkenni kezdett. Ez utóbbi nem az üzleti szegmens méretének zsugorodását, csupán centralizációját jelzi.
Történelmi előkép, eltérő logikával
Zsoldosseregek mindig is jelen voltak a történelemben. A gazdag Karthágó címere alatt is szinte kizárólag idegen katonák harcoltak, s a Római, majd Bizánci Birodalomnak sem esett nehezére barbárok felbérlése háborúra. A középkori Európában a kis állandó haderők mellett a zsoldosseregek alkalmazása volt meghatározó, hívják ezt kortól, területtől és működési gyakorlatától függően szabadcsapatoknak vagy itáliai condottiere vezette szerződéses fegyvereseknek.
A zsoldosok alkalmazása ellen a realista filozófus és államférfi, Niccolò Machiavelli is felszólalt. A fejedelem című könyvében megállapította:
veszélyes döntés megbízhatatlan és gyáva katonákra bízni a hadakozást.
A figyelmeztetés nem ért célba. Európa még jó néhány háborút végigharcolt zsoldosokkal, akiknek a „díjszabásába” gyakran beleértették a fosztogatást. A harmincéves háború például a német lakosság egynegyedét–egyharmadát kiirtotta. A konfliktust lezáró 1648-as béke többek között megteremtette a vesztfáliai szuverenitás fogalmát, amely az államokat tette meg a nemzetközi kapcsolatok, így a háborúzás főszereplőinek. Ennek a francia forradalom és a születő nacionalizmus adott súlyt, megteremtve a korábban nehezen értelmezhető nemzet fogalmát, s elhatárolva, hogy ki kinek katonáskodik.
Ezután kétszáz évig a mindenkori pápa svájci gárdistái emlékeztettek a zsoldosszakma intézményére.
Modern magánhadseregek és a tagadhatóság fegyvere
A cikk forrása
Hírek, aktualitások és belföldi események: az iLoveDuna célja, hogy átlátható és gyors tájékoztatást nyújtson a hazai történésekről. Böngésszen tovább aktuális híreink között!
